14. fejezet: Hazugságok

(Arielle szemszöge)

Már régen aggódtam ennyire. Kétségbeesetten járkáltam fel s alá a nappaliban és némán füleltem. Nem mertem zajt csapni, hátha néhány másodperccel később hallanám meg a megváltást. Nate volt az egyetlen, akivel most foglalkozni tudtam. Ő járt csak az eszemben. Már órák óta meg kellett volna érkeznie. Soha nem késne ok nélkül, hiszen tudja, hogy mennyire egyedül érzem magam Death Valley-ba nélküle. Nem mehetek be a városba, ahol a szeretteim élnek, pedig csak egy karnyújtás választ el tőlük. Soha nem hittem volna, hogy ez ennyire nehéz lesz. Már végig kutattam azokat a helyeket, ahova Nate gyakran szokott menni. Imádtam a teleportálást, de most csak rásegített arra, hogy még kétségbeesettebb legyek. Nate a világon bárhol lehetett. És én nem tudtam, hogy mit tegyek. Amikor utoljára beszéltünk telefonon azt mondta, hogy siet és hogy bármelyik percben itt lehet. De ahogy telt az idő, egyre tanácstalanabb lettem és rossz előérzetem támadt. Féltem, hogy baja esett és én nem vagyok ott, hogy segítsek rajta. Azok után, amiken együtt keresztül mentünk nem tudtam volna nélküle élni. Talán túlreagáltam, talán nem, de muszáj volt tennem valamit.
Bizonytalanul kaptam a telefonom után. Kérdezősködnöm kellett akitől csak tudok. Csak egyetlen név jutott az eszembe, de féltem vállalni a hívásom következményeit. Linette nem hallhatja meg a hangomat. Megéri a kockázatot? De mi van, ha Darren tud valamit, ami nyomra vezethet? Ha neki elmondta, hogy hová ment? Az ajkamra haraptam és vettem egy mély levegőt. Nate élete mindennél fontosabb. Nem hinném, hogy Darren lenne olyan felelőtlen, hogy lebuktasson. Linette nem állt készen a vámpírok világára, tartoztam annyival neki, hogy megkíméljen tőle. Remélem, hogy Darren nem csinált vele semmit, csak védenie kellett. A bizalmam Darren iránt olyan hajszálvékony volt, hogy nem örülnék, ha Linette többet érezne iránta. Mert ő veszélyes. Hiába mentette meg az életemet, nem tudtam mindent elfelejteni. Adtam neki egy esélyt, de nem tudom, hogy ez mennyire terjed ki.
Kikerestem a nevét és megnyomtam a hívógombot. Nem volt jobb ötletem. Számomra Nate volt az első. Csak reménykedtem benne, hogy nem okozok még nagyobb bajt.
- Halló? – szólt bele egy feszült hang.

(Linette szemszöge)

Darren csókja soha át nem élt érzéseket váltott ki belőlem. Szinte lebegni kezdtem több centivel a föld felett, olyan mennyei boldogság árasztott el, ami megijesztett. Nem volt hasonlítható semmihez. Mintha az egész világ felrobbant volna és csak mi ketten léteztünk volna. Miénk lett a világ, az élet, a vágy. Az a vágy, ami szinte szétfeszítette a bensőmet, ami arra sarkalt, hogy még többet akarjak belőle, és hogy ne tiltakozzam semmi ellen. De amilyen gyorsan jött a pillanat, olyan gyorsan el is tűnt. A következő pillanatban eltűnt előlem és a falig hátrált. Zihálva nézett rám, kerekre tágult szemekkel. Mintha nem hinne benne, hogy ez valóban megtörtént. Aztán én is feleszméltem a bódult kábulatból. Rájöttem, hogy mi történt. A férfi, aki szinte fogságban tartott, aki megvédelmezett, akit eleinte játszott velem és akivel kölcsönösen gyűlöltük egymást… megcsókolt. Mint az áramütés olyan hatással volt rám. Mintha a világot eddig nem ismertem volna, csak most nyílt meg előttem. Olyan dolgok törtek fel belőlem, amik nem hittem, hogy léteztem. Rengeteg csókot kaptam, de hirtelen az összes értékét vesztette. Jelentéktelenek voltak, akárcsak azok a gyökerek, akik adták. És mégis… elbizonytalanodtam. Láttam a gyötrődő vonásain, hogy keresi a szavakat. Megpróbált mondani valamit, de inkább hallgatott. Ahogy ránéztem, egyre inkább elhatalmasodott bennem az érzés, hiba volt. Nem szabadott volna engednem. Darren és én nem vagyunk egy súlycsoport, jóval idősebb nálam. Egyetlen szavára lányok tucatjai hullhatnak a lábai elé. Mély hangjára, amibe az előbb szinte beleremegtem, vajon ki nem dobna le magáról mindent? Csak egy lennék a sok közül. Csak egyetlen egy, aki már nem oszt nem szoroz, nem foglal egy kiemelt helyet a ki tudja, milyen hosszú sorban. Mindig különlegesnek mondtam magam, mindenkinek azt hangoztattam, hogy szebb vagyok és mindenki csak engem akarhat. Sokan gyűlölhettek érte. Akkoriban nem érdekelt. Bárcsak tényleg különleges lennék. Bárcsak tényleg mindenki engem akarna, bárcsak Darren nem tartaná hibának, amit az előbb tett. De még mielőtt kimondta volna, már tudtam, hogy mik azok a szavak, amik majd elhagyják ajkai. Nem kellett hozzá jósnak lennem, csak a bűnbánó arcra kellett néznem.
- Hiba volt – mondta nekem, mire csalódást öntött el. Számítottam rá, nem ért váratlanul, de mégis reménykedtem benne, hogy nem ezt fogja gondolni. Mély levegőt vettem, de nem tudtam, hogy mit felelhetnék. – Ne haragudj… nem tudom, hogy mi ütött belém. Mi nem… szóval… nem lehet olyan, hogy mi.
Erőt vettem magamon, és megpróbáltam úgy tenni, mint akit ez kicsit sem érdekli. Nem érdekelhetett, hiszen igaza van. Mit akarhatnék én tőle?
- Vedd úgy, hogy nem történt semmi – szólaltam meg, és rámosolyogtam. Bár talán inkább grimasznak hatott. – Nem haragszom.
Egy kicsit mintha megkönnyebbül volna, de mégsem lett vidámabb. Nem értettem ennek az okát, de nem firtattam. Ha nem akarja velem megosztani, nem baj. Nem rám tartozik.
- Én most… felmegyek a szobámba olvasni – nyögtem ki zavartan, hiszen szinte vágni lehetett a feszültséget. A könnyeimmel küzdve indultam az emeletre, és amikor végre magamra csuktam az ajtót, levetődtem a hatalmas ágyra. Olvastam egy kicsit, majd legnagyobb döbbenetemre elálmosodtam.

Arra ébredtem, hogy fojtott hangokat hallok a nappali felől. Rossz előérzetem támadt ezért úgy döntöttem, hogy muszáj hallgatóznom. Nem szép dolog, de túl kíváncsi voltam. Halkan osontam le a lépcsőn, és leültem a legalsó lépcsőfokon. Darren hangja szinte vágta a néma csendet.
- Hogy érted, hogy nem került elő? Ricket keresi? Mondott valamit? – kérdezgette a telefonban. Semmit sem értettem. Rick? Egyetlen egy Ricket ismertem, Arielle régi exét.
- Hé, nyugi már. Nate majd hazamegy és dúl majd megint a szerelem – csattant fel, én pedig elhűlten meredtem rá. Még egy ismerős név. Nate?! Hogy kerül a képbe Nate? Elvesztettem a fonalat, de a szívem egyre hevesebben vert. Darren idegesnek tűnt, talán pont ezért nem vett engem észre.
- Linette… ő jól van – mondta hirtelen, mire megremegtem. Biztos voltam benne, hogy azzal a személlyel beszélt, aki megkérte, hogy vigyázzon rám. De ki lehet az, akinek köze van hozzám, Darrenhez, Nate-hez és Rickhez is? És aki még ráadásul életben is van? A válasz hamar megérkezett.
- Arielle, nyugi… ha így folytatod te leszel az első megőszült vámpír – gúnyolódott Daren, mire bennem rekedt a levegő. Csak két szó visszhangzott a fejemben és elöntött a rémület. A kirakós darabkái egyetlen darabbá álltak össze. De csak sokkos állapotban bámultam magam elé. Darren vámpír volt. Arielle nem halt meg. Vagyis… meghalt, de vámpír. Vámpír! Mesebeli lények, akik vért isznak. Vért. Felrémlett Darren furcsa viselkedése, amikor megvágtam magam. Úgy nézett rám, mint aki nyomban felfalna. A válasz mindig ott volt az orrom előtt. Végig. Hazugságok. Színjáték. Élet és halál új jelentést kapott. Láttam magam előtt Arielle sápadt arcát, amikor megvádoltam őt Isabel megölésével. Egy percig nem hittem benne. És mégis… ő végig itt volt a közelben, talán egy karnyújtásnyira. Védelmet kért mellém. De miért? Miért nem lökött inkább Evan karjaiba? Miért akart nekem jót Darrennel? Dühösnek kéne lennie rám, gyűlölnie.
- Lin… te jó ég… mióta vagy itt? – kérdezte Darren. Még soha nem hallottam ilyen ijedtnek. Úgy nézett rám, mintha kísértet lennék.
- Egy ideje – válaszoltam rezzenéstelen arccal. Továbbra is csak bámultam egy kiszemelt pontot a padlón, nem mozdultam.
- Ez nem az…
- Aminek tűnik? Szóval vámpír, még valami?
- Lin… én… te ezt nem érted! – csattant fel, mire a sokkom valahogy dühbe váltott. Még ő jön azzal, hogy nem értem?!
- Akkor magyarázd el, Mr. Nagyokos. Na? Halljam! Arielle mióta vámpír?
- Mióta eltűnt… a baleset óta – nyögte ki, de az arcán átsuhant egy sötét árnyék.
- Mi ez az egész? Tartozol annyival, hogy eláruld!
- Évszázadokkal ezelőtt születtem, majd lettem vámpír. Az apám változtatott át. Arielle néhány hete megkért vigyázzak rád, amikor Evan megtámadott. Tartoztam neki eggyel, így megtettem, amit kért.
Szóval csak egy kötelesség, egy feladat voltam. Könnyek gyűltek a szemembe, mire aggodalmasan ráncolta össze a szemöldökét. Óriási csalódottság kezdte fojtogatni a torkomat.
- Evan Brown azért van itt, mert Rick állítólag elvette a barátnőjét. Azt mondta, hogyha nem adjuk át neki őt, akkor megöl néhány embert. Például téged.
- Rick? Rick Jefferson?
Darren bólintott.
- Arielle és Nate őt keresi, de Nate eltűnt.
- Nate Brooke? – tátottam el a számat. Én még ott tartottam, hogy szóba sem állt Arielle-lel, mert egykor jól kikosarazta őt.
Újabb bólintás.
- Ez hihetetlen. Miért nem mondtátok el nekem? Hazudtál! Végig. Minden hazugság volt! – kiáltottam fel dühösen. Minden feszültség kijött rajtam, a visszautasítás, a hazugság, a temetés, az anyám halála, az apám viselkedése. Minden kirobbant egyetlen egy indulatos mondatban.
- Gyűlöllek, dögölj meg!