13. fejezet: Bízok benned!

- Mi történt? – kérdezte Darren, amint beléptem az ajtón. Meglepetten néztem rá. Honnan tudja, hogy történt valami? Ránéztem, a tekintete sötét volt.
- Mi történt volna? – értetlenkedtem, hisz fogalmam sem volt, hogy mire gondol. A szél összekócolta a hajam az igaz, a szemeimen pedig látszottak a könnyek, de mi ebben a meglepő?
- Az arcoddal. Bántott valaki? – kérdezte feszülten, nekem pedig világosság gyúlt a fejemben. Hát persze, látszottak az apám nyomai.
- Nem fontos – vontam meg a vállam. De nem úgy tűnt, mintha hinne nekem. Sóhajtottam egyet. Végül is már mindenki tudja, előbb utóbb hozzá is eljut az információ. Mi értelme lett volna tagadnom. – Az apám volt. Kissé… részeg volt. Azt hiszem.
- Megütött az apád? – kérdezte meghökkenten, mire én bólintottam. Dühösnek tűnt, amit nem tudtam mire vélni. De mintha nem én lettem volna a dühe célpontja. Amikor rám nézett a tekintete megenyhült. – De miért? Miért ütött meg téged?
- Engem hibáztatott anya halála miatt – sóhajtottam, mire ő megdermedt és hirtelen megrándult az arca, amit nem tudtam mire vélni. De ez csak egy pillanat volt, gyorsan elrejtette az érzelmeit. – És persze nem tetszett neki, amikor visszabeszéltem. Meg hogy nem látogattam meg őt, amikor kórházban volt. Meg hogy szerinte miattam lett anya depressziós, szerinte én tettem őt azzá, akivel nem tudott együtt élni.
- De hát ez őrültség! – kiáltott fel indulatosan. – Biztos vagyok benne, hogy az édesanyád nagyon szeretett téged. Te semmiről nem tehetsz, érted? – nézett a szemembe kiismerhetetlen arccal.
Bólintottam.
- Miért ilyen az apád veled? Régen szeretett, nem?
- Régen talán, de azóta sok minden változott meg. Ez egy hosszú történet.
- Amit gondolom még soha nem mondtál el senkinek…
- Honnan tudod? – kérdeztem meghökkenten.
- Az arcodra van írva. Tudod, talán jobban éreznéd magad tőle. Ha gondolod… én… meghallgatlak – nyögte ki, mire elmosolyodtam. Élből nemet kellett volna mondanom. Ki is nyitottam a számat, hogy tiltakozzak, de végül teljesen mást mondtam, mint amit terveztem.
- Rendben. De soha senkinek nem beszélhetsz róla. Ha ezt megígéred…
- Megígérem – felelte teljesen komolyan. Nem tudom, hogy mi ütött belém, de én bíztam benne. És beszélni kezdtem. Mindenről, ami a múltamhoz tartozott és nyomta a szívemet. És aki azzá tett, aki ma vagyok. Vagy aki hónapokkal ezelőtt voltam.

- Amikor kislány voltam boldog életem volt. Olyan, amiről mindenki álmodik. Igazi rózsaszín álomvilág. Elkényeztettek, mindent megkaptam, amit csak akartam. Gazdagság, szeretet, gondtalan élet. Nem is kívánhattam volna többet. Csak egyetlen árnyoldala volt a tökéletességnek. Nekem is tökéletesnek kellett lennem. A nap minden percében gyönyörűnek kellett lennem. Nem beszélhettem illetlenül, ha mégis a szüleim nagyon dühösek lettek. Nem nézhettem tévét, nem kaptam számítógépet, csak olvasnom volt szabad. Mondhatni kötelező volt. Művelt embert akartak belőlem nevelni. Az iskolában a legjobbnak kellett lennem. Okosnak, szépnek és tökéletesnek. Mindenki utált érte. Amikor erre rájöttem, véget ért az álomvilág. A hercegnő felébredt, megkapta az első pofont az élettől. Nem voltak barátaim, állandóan én voltam a közröhej tárgya. Nem viselhettem ezt persze megalázóan, nem vághattam vissza, nem beszélhettem úgy, ahogy beszélhettek velem. Úgy éreztem akkor magam, mintha nem is gyerek volnék. Pedig én az akartam lenni. Mégis… szerettem a szüleimet. És azért a tökéletes családért megfizettem ezt az árat. De egy nap, rá kellett döbbenem, hogy nem csak én nem vagyok tökéletes. Sőt, arra is, hogy semmi nem tökéletes. Még az se, amit annak hittem.
- Mi történt? – kérdezte Darren, amikor elhallgattam.
- Rettentően magányos voltam. És egyszer azt hazudtam, hogy a barátaimmal töltöm a délutánt. Anya estig dolgozott. Apa maradt otthon. De végül előbb mentem haza. Ahogy beléptem az ajtón tudtam, hogy valami nem stimmel. Az előszobában egy csipkés melltartó hevert a földön. Akkor még semmit nem értettem. Aztán meghallottam egy sikoltást. Ijedten rohantam a nappaliba, oda, ahonnan a hangok jöttek. És azt hiszem, hogy azt a napot soha nem felejtem el. Két meztelen alak feküdt a kanapén akkor még érdekes pózban.
Darren felszisszent.
- Az egyikük az apám volt. A másik pedig az általános iskolám igazgatónője. És éppen csókolgatták egymást. Közben pedig furcsa hangokat adtak ki. Már akkor is tudtam, hogy mit látok. De teljesen lesokkolt. Felsikoltottam, mire ijedten rebbentek szét. Az igazgatónő teljesen elvörösödött és maga elé kapta a földre esett plédet. Döbbenten tudatosult bennem, hogy a tökéletesnek hitt apám megcsalta az anyámat. Sírva rohantam fel a szobámba és egyből a telefon után nyúltam. Teljesen kiborultam és fel akartam hívni az anyámat. Az ajtót kulcsra zártam, az apám azon dörömbölt. De én tárcsáztam. Egy férfi vette fel.
Egy könnycsepp hullott ki a szememből. Darren komoran hallgatott.
- Hallottam a háttérből az anyám hangját, ahogy azt kérdezi: Ki az, szerelmem? Azonnal lecsaptam a telefont.
- Sajnálom – suttogta Darren.
- Ők is ezt mondták nekem. Hogy mennyire sajnálják. Külön, külön. Aztán amikor rájöttek, hogy mindketten csalják egymást, kitört a balhé. Valami megtörött. Többet nem nevettek együtt, többet beszélgettek kedvesen, nem ölelték meg egymást. Többet nem kértek tőlem bocsánatot. Egyre kevesebb időt töltöttek otthon, egyre kevesebbet törődtek velem. Amikor mégis otthon voltak, zengett a ház. Üvöltöttek. Gyakran hallottam, ahogy az anyám sír. Meg akartam vigasztalni, de nem tárta ki a szívét ellőttem. Elzárkózott előlem. De az elvárásaik nem hogy eltűntek volna, tovább növekedtek. Egyszer mertem panaszkodni. Az apám megütött, életemben először. Többet nem mertem megtenni. A külvilág számára tökéletes életem volt, amiért mindenki gyűlölt. De legbelül… magányos és nyomorult voltam.
Amikor a középiskolát elkezdtem, besokkoltam. Nem akartam, hogy itt is megbélyegezzenek. Hogy itt is én legyek a tökéletes gyerek. Elegem volt a szüleimből, gyűlölni kezdtem őket. Főleg az apámat, aki egyre gyakrabban esett haza részegen. Olyankor még kiállhatatlanabb volt. Néha bántotta is az anyámat. Néha. Nem volt az az erőszakos fajta. Akkor úgy döntöttem, hogy ez így nem mehet tovább. Minden könyvemet eladtam, minden régi szokásomat magam mögött hagytam. Nem tanultam többet, csak épp hogy annyit, hogy meg ne bukjak. Nem voltam hajlandó többé kedves lenni, hiszen én sem kaptam kedvességet. Amikor a szüleim észrevették rajtam a tragikus változást őrjöngeni kezdtek. Végre egyetértettek valamiben. Hogy szégyent hozok rájuk. Akkor kaptam a második pofont, aminek napokig meglátszott a nyoma. Az anyám ezentúl nem járt el otthonról, inkább a szobájában gubbasztott és szomorkodott. Egyre mélyebbre zuhant és én nem vettem észre. Azt hiszem, hogy én is zuhanni kezdtem. Minden pasival szóba álltam, gátlástanul flörtöltem, smároltam és randiztam. Elzárkóztam mindenféle érzelmi kapcsolat elől. Nem akartam szerelmes lenni. Azzal csak összetörték volna a szívem. Apám miatt gyűlöltem minden férfit, és komolyan hittem, hogy nem ismerik a hűség és a szerelem fogalmát. Úgyhogy csak játszottam velük. Mindegyikkel. Akkor lettem jóban Isabellel. Hamar megkedveltem, de soha nem mondtam ki. Attól féltem, hogy azzal egy fegyvert adnék a kezébe. Aztán Arielle csatlakozott hozzánk. Azért kezdtem barátkozni vele, hogy Emma eltűnjön az életéből.
- Miért? – kérdezte Darren csendesen.
- Mert Emma olyan volt, mint amilyen én régen. Tökéletesnek tűnő. Aranyos, kedves, szép és okos. De őt nem utálták érte. Voltak barátai és családja aki szerette. El akartam venni tőle legalább ennyit. Tudom, hogy önző dolog volt, de addigra már az a kegyetlen ribanc voltam, akit megismertél. Soha nem vallottam be azt sem, hogy idővel Arielle társasága is kellemessé vált. Megkedveltem. De mindkettőjükkel utálatosan viselkedtem néha. A gyűlölet, a kegyetlenség, a bunkóság volt az én álarcom. Most biztosan megvetsz ezért, de…
- Nem vetlek meg – sóhajtotta. – Én is éreztem így. De én rosszabb voltam nálad. Én bosszút akartam állni azon, aki miatt szenvedtem. És ennek érdekében bármit megtettem. A bármi most tényleg bárminek érthető.
- Én is sokat gondoltam a bosszúra. De szerettem a szüleimet. A gyűlöletem ellenére is. Épp elég bosszú volt, hogy szégyent hoztam rájuk. Nem foglalkoztam többet az illendőséggel vagy szabályokkal. De aztán Isabel meghalt.
- Részvétem.
- Nagyon fájt. Összeomlottam. De nem mutathattam ki mindezt. Szegény Arielle-n vezettem le a fájdalmamat, meggyanúsítottam, hogy ő ölte meg. Tudtam, hogy nem lenne rá képes. De valakit okolnom kellett.
- Nem tehetett róla.
- Igen, tudom. De akkor újra hibáztam. Hamar megbántam, de arra már késő volt. Arielle meghalt egy autóbalesetben, és én mindenkit elvesztettem.
Darren arca kővé dermedt és egy pillanatig megesküdtem volna rá, hogy fájdalmat látok az arcán. Bűntudatot? Ugyan miért lenne bűntudata?
- Sajnálom – nyögte ki, és elfordult. Nem értettem semmit. Mi baja?
- Köszönöm – mondtam én, mire döbbenten fordult vissza. Rám nézett. Kék szemeiben rengeteg dolog kavargott.
- Mégis mit?
- Hogy meghallgattál – suttogtam bizonytalanul. – Azt hiszem, most jobban érzem magam. Nem is vagy annyira szörnyű, mint hittem. Egészen… megkedveltelek.
Elmosolyodott.
- Nem árulom el senkinek, amit elmondtál nekem. Nem kell ezért ilyeneket mondanod.
- Mi? – kérdeztem döbbenten. – Én nem azért. Csak gondoltam elárulom neked azt is, hogy bízok benned.
- Ne tedd – csattant fel, mire hátrahőköltem.
- Miért ne?
- Mert hiba lenne. Akárcsak ami most következik – suttogta és olyat láttam, ami meglepett. Vágyat, és még valami mást.
Kérdőn néztem rá, de nem volt időm megszólalni, ugyanis a következő pillanatban megcsókolt. Annyira meglepődtem, hogy tiltakozni is elfelejtettem. Mire pedig felfogtam, arra már… nem akartam tiltakozni.