18. fejezet: Meglepetés

- Lám… lám… Miss Olson megtisztelt minket a jelenlétével? – hallottam magam mellől egy gúnyos hangot. Pislogva néztem fel a tanárnő gyűlölt arcára, és igyekeztem kiverni a szemeimből az álmosságot. Mintha agyonütöttek volna, olyan fáradt voltam. Nem is csoda, már délután volt és én még mindig a suliban tespedtem. Az órák hihetetlenül lassan teltek, és még a többieket is el kellett viselnem. Folyton azon járt az agyam, hogy vajon, ma ki vigyázhat rám. Arielle? Nate? Vagy esetleg Darren? Már Nate sem járt suliba, úgyhogy esélyem sem volt arra, hogy ő figyeljen itt. Ha Darren figyel engem, vajon, milyennek tűnhetek a szemében? Mit gondol, miközben rám néz? Ő is gondol arra, hogy mi történhetett volna kettőnk között ha nem két külön fajhoz tartoznánk? Én rengetegszer eljátszottam a gondolattal, a szívem menthetetlenül elveszett kék szemeiben. Az eszem viszont kétségbeesetten tiltakozott az érzés ellen. Az utóbbira hallgattam, mikor hátat fordítottam a világának. De ez így nem teljesen igaz, hiszen egy vámpír játszani akart velem. Még a világ része voltam, egészen míg Evan meg nem találja Ricket és meg nem öli.

Megborzongtam. Önmagamtól. Nyugodt szívvel gondoltam valakinek a halálára, még ha gyűlöltem is őt. Ez megijesztett. Úgy néz ki, hogy az önzőségem tényleg nem ismer határokat.

- Miss Olson! Lenne szíves lélekben is jelen lenni? – csattant fel újra a bosszús tanerő, és hallottam, hogy a többiek hangosan nevetnek. Hihetetlen, hogy mikor váltam népszerűből népszerűtlenné.

- Természetesen – vontam meg a vállam. – Várom a kérdéseket – tettem hozzá somolyogva. A teremben lévő évfolyamtársaim hangosan felnevettek. Az előttem ülő Amanda cinkosan rám kacsintott. Mielőtt eltűntem volna egészen jóban voltunk. Rosszindulatú és az észben sem bővelkedett, de legalább volt kivel beszélgetnem. Szép volt tulajdonképpen, tökéletes alakja és selymes szőke haja volt, de a szemei kissé távol ültek egymástól, ami furcsa megjelenést kölcsönöztek neki.

- Maga még mindig szörnyen szemtelen, Miss Olson. A következő órán maga lesz az első, aki beszámol a mai órán leadott anyagról. Várom a beszámolóját a második világháborúról.

Felszisszentem. Felelni? Ahhoz tanulni is kellett volna. De mondjuk talán tényleg rám fért volna, hiszen előttem az érettségi. Anélkül pedig eláshatom magam, nem kapok semmilyen munkát. Nem akartam nyomorogni. Volt még anya pénzéből, nem sok, de egy ideig elég. Viszont előbb vagy utóbb ez elfogy. Találnom kell valamilyen munkát. Ijesztő volt maga a gondolat is, én még soha semmit nem tettem keresztbe. Lusta voltam és elkényeztetett. Pedig csak egy szemetes konténerből származtam.

- Liny! – szólt egy hang, miután kicsengettek. Amanda állt előttem hatalmas mosollyal az arcán. Már majdnem elfelejtettem, hogy milyen idióta becenevet adott nekem. Nem tudtam, hogy mit akarhat. Néhány órája még ő is levegőnek nézett. De az ilyen lányok, mint ő… nos… olyanok voltak, mint érdekmágnesek. Mindig oda tapadtak, ahol a legtöbbet remélhettek. Talán úgy látta, hogy még mindig népszerű lehetek, és ha segít nekem ebben, akkor számíthat a jóindulatomra… és a kapcsolataimra. Legalábbis azokra, amik régen voltak. Én voltam a bálkirálynő, az egyik legnépszerűbb lány. Amy okkal remélt tőlem még több figyelmet, de engem már nem hozott lázba az ilyesmi. Megváltoztam. De minek?

- Szia, Amy – mosolyogtam rá fanyarul. Nem vette személyes sértésnek a barátságtalan hangulatomat, hiszen régen sem voltam kedvesebb. A többiek szépen-lassan kiszállingóztak a folyosóra.

- A hétvégén házi bulit tartok nálunk. Hát nem csodálatos? – csicseregte vidáman. Mintha hallottam volna néhány szófoszlányt valami buliról, de nem gondoltam, hogy pont Amy rendezi. A szülei meglehetősen konzervatívak voltak.

- Ez nagyszerű, Amy. És hogyan rejted el a szüleid elől a vendégeket? – kérdeztem gúnyosan. Nem lehettem kedves, nem érdemelte meg senki a kedvességem.

Amy csak felnevetett.

- Semmit sem változtál. Igaz, hogy rehabon voltál? Vagy talán abortusz? Vagy csak megszöktél valami félistennel?

Tagadásra nyitottam a szám.

- Ne is mondj semmit. Nincs semmi baj egyikkel sem. Az elvonó nagyon hasznos tud lenni. A volt barátom is volt. Az abortusz pedig remek találmány. Kinek kéne egy síró, haszontalan gyerek? Ha pedig megszöktél, akkor irigyellek. Bár én nem jöttem volna vissza. Bár szörnyű, ami anyukáddal történt… szörnyű baleset…

Sóhajtottam.

- Vegyél levegőt is mielőtt megfulladsz, rendben?

- Akkor eljössz?

- Hova? – kérdeztem értetlenül. Talán elhadart volna még valamit, amit nem hallottam?

- Hát a buliba. Meghívtalak, rémlik? – kérdezte úgy, mintha egy hülyéhez beszélne. – Az elvonó lelassítja az agyműködést?

- Hányra menjek? – hagytam figyelmen kívül a kérdést. Kezdett igazán fárasztani ez a beszélgetés. Hogy voltam képes elviselni annyi időn át Amandát?

- Kilenckor kezdünk egészen hajnalig. Anyuék wellness hétvégére mennek, miénk a ház. Most mennem kell, Sharon, Nora és vásárolni megyünk. Nem tartasz velünk?

- Nincs több hely a kocsiban – hallottam hirtelen Sharon hangját. Hideg mosollyal nézett rám. Élvezte, hogy most ő népszerűbb. Annyira gyerekes volt ez az egész felvágósdi.

- De a kocsi ötszemélyes – értetlenkedett Amy. Annyira naiv volt. Hihetetlen. Én egyből levágtam a lényeget.

- Kell a hely a ruháknak is – felelte Sharon vállat vonva. Majd intett Amandának, aki pincs módon követte őt. Felnevettem a helyzet abszurditásán. Szánalommal vegyes nevethetnék kavargott bennem. És szégyen, hogy egykor én sem voltam jobb Sharonnál. Olyan volt ő, mintha kívülről látnám régi önmagamat.

Szegény Isabel. Sokkal jobb barátnőt érdemelt volna. Arielle-t soha nem ugráltattam, ő túl erős akaratú volt, de Isabelt szinte észrevétlenül használtam ki… Bár ő okosabb volt, mint például Amanda, de ugyanolyan naiv.

Az ebédszünet nagyon gyorsan eltelt. És persze nagyon kínosan. Egyedül ültem, és bár az összes népszerű pasi végignézett rajtam, mégsem ült mellém senki. Elment az étvágyam a szégyentől. Mégis hideg maradtam. Nem engedhettem meg magamnak, hogy gyengének lássanak. Miután végeztem az adagommal, elindultam a szekrényem felé. Nem vettem üdítőt a büfében, mert a sajátom bontatlanul várt a szekrényemben. Málnaszörp. Ma reggel valahogy ehhez volt kedvem. Kinyitottam a majdnem üres szekrényemet. Furcsán gyorsan engedett a zár, de nem foglalkoztam vele. A szekrények mindig is gagyik voltak. Szomjasan emeltem a számhoz az üdítős üveget és jól meghúztam.

De az üvegben nem málnaszörp volt. Vadul öklendezve zuhantam a szekrényemnek és próbáltam minél messzebb lökni magamtól a folyadékot. Azonnal megismertem a vér fémes illatát…

Hangokat hallottam. A nevemen szólongattak, de hihetetlen módon szédültem, szinte forgott velem a világ. Soha nem éreztem még ekkora undort, ilyen mértékű hányingert. A gyomrom vad tengerként háborgott. A kezeim remegtek, és hideg verejtékcseppek jelentek meg a homlokom. Ó, istenem, miért nem tudtam előbb beleszagolni az üvegbe? Miért kellett a félüveget egy hajtásra kiinnom?

- Lin, jól vagy? – kérdezte Emma aggodalmasan. Ez már önmagában is furcsa volt. Dühösen rántottam ki a kezemet a kezeiből. Segíteni akart, fel akart húzni. De nekem nem kellett segítség!

A vér undorító ízével a számban rontottam keresztül a tömegen. A mosdó előtt is emberek álltak, nem akartam még inkább megalázni magam. Így inkább kirohantam a suliból. A parkolóból pedig remegve kiadtam a gyomrom véres tartalmát. Miután végeztem zihálva rogytam a földre.

- Lin? – hallottam egy nagyon ismerős hangot. – Mi történt?

Felnéztem az arcára és megkeményítettem a vonásaimat. Már így is túl sok gyengeséget engedtem meg magamnak. Darren arcán pedig szánalom ült. Az az érzés, amit a világon a legjobban utáltam. Megpróbált átölelni, de ellöktem magamtól. Nem kellett a szánakozás. Ez csak egy otromba vicc. Édes Istenem! Hogyan rendezhettem ekkora jelenetet egy buta tréfa miatt? Most mindenki rajtam nevet. Azt hiszik megőrültem. Most már tényleg eláshatom magam jó mélyre. Elvesztem. Én leszek a suli vesztese, akin majd mindenki a nyelvét köszörülheti. Elrontottam mindent. Megaláztam magam. Megaláztak. Egy hülye kis szemétséggel. De kinek juthat eszébe vért önteni egy üdítős üvegbe? Ki akarná, hogy vért igyak?

- Jól vagy?

- Persze – feleltem hidegen. Miért aggódik? Csak egy hiba voltam az életében. Akkor meg mi a fenéért csinál úgy, mintha számítanék valamit?! Nem játszott még velem eleget? Nem? – De tehetnél egy szívességet.

- Micsoda? Mit? – kérdezte meglepetten. Erre biztosan nem számított.

- Hagyd abba ezt a hülye játékot. Elegem volt – sziszegtem egyenesen az arcába, mire dermedten nézett rám. Mintha én zavartam volna össze őt. Jó vicc. Összeszedve morzsányi méltóságom apró kicsi megmaradt darabját, hátat fordítottam és elindultam hazafelé. Nem szándékoztam visszamenni ma a suliba, épp elég nehéz lesz ez holnap is.

Séta közben legalább kiszellőztethettem a fejem. Megkönnyebbülve nyitottam ki a házam ajtaját, és azonnal megtámadtam az emeletet. Ledőltem az ágyamra és a fejemet egy párnába temettem, így próbáltam belefulladni. De sehogy sem sikerült. Hosszú percekkel néztem csak fel. Nem kellett volna. Ugrottam egyet meglepetésemben, majd a rettenet a torkomra fagyott. A falon egy vérrel írt mondat virított. Még friss volt, még intenzíven éreztem a szagát.

„Hogy ízlett a meglepetésem?”

17. fejezet: Visszatérés

Sziasztok!

Előbb hoztam a fejezetet, de ez tulajdonképpen a jövőheti frissnek felel meg :) Ugyanis hétfőn elutazom és egy hétig nem leszek itthon. Írni pedig csak utána fogok. A frissel igyekezni fogok, mert igen megjött a kedvem most ehhez a történethez és rengeteg tervem van vele, úgyhogy ez egy kicsit unalmas fejezet, de ígérem, hogy miután visszatértem a szabadságról, beindulnak az események :)

Az autó, amiben ültem csendben fékezett a házunk előtt. Darren az egész úton csendben volt, nem szólt egy szót sem. Csak meredt előre az útra, én pedig némán feszengtem mellette. Nem tudtam, hogy mit kéne mondanom. Hirtelen elbizonytalanodtam, mi van, ha rosszul döntöttem? Nem. Már ő is döntött, láttam a szemében, és az is eléggé árulkodó, hogy nem mellette ébredtem. Nem kellek neki. Akkor miért ilyen távoli? Egy vámpír. Kettőnk közül csak én érezhetek valamit, ez csak nekem szívás. Örülnie kellene, szabad lett. Vagyis félig. Még mindig vigyáznia kell rám, de az őrző-védő szerepe már nem teljes körű. Arielle és Nate felajánlották, hogy ők is rám néznek néha. Úgy éreztem, mintha óvodás lennék. Egy ártatlan kisgyerek, akit meg kell óvni a csúnya nagyvilágtól. Határozottan nem tetszett. De mit tehettem volna? Így legalább most visszakapom a szabadságom. Feltételes szabadlábra helyezés, ha azt vesszük. Talán valami betegség miatt szerettem bele a „fogvatartómba”. Hiszen hallottam már ilyenről. Azzal a különbséggel, hogy már hetek óta nem éreztem fogolynak magam. Ahogy most lopva Darren arcára néztem, összeszorult a torkom. Mikor láthatom újra? Vagy mi van, ha valaki mással látom újra?

Miután megálltunk, nem szálltam ki azonnal. Kerestem a szavakat, de fogalmam sem volt, hogy mit kéne mondanom. Talán még visszavonhatnám. Talán mégse kéne visszatérnem a magányos világomhoz. Talán nem is olyan fontos, hogy vámpír. Talán mondhatna valamit, mondjuk, hogy nem bánt meg mindent. De az arcán nem látszódtak ilyen érzelmek. Hideg és közömbös. Mint egy bábu.

- Nos… én… - hebegtem zavartan, majd cifrát káromkodtam magamban. Hogy áshatnám el ilyen módon a büszkeségem? Egy férfi sem ér ennyit.

- Szeretnél lefutni néhány tiszteletkört, vagy inkább kiszállsz, hogy végre intézhessem a dolgaimat? Arielle pár percen belül itt lesz, ne aggódj.

Elsápadtam és megmarkoltam a kézi táskámat. Hát akkor ennyi, tényleg nem jelentettem neki semmit. De miért is nem lepődök meg ezen? Hiszen engem még soha nem szeretett senki. Soha. A vérszerinti apám egy szemetesbe dobott meghalni, a nevelőapám egy szemétláda, aki elhagyott és a nevelőanyám pedig soha nem tekintett igazán igazi lányának. Ő volt az egyetlen, aki produkált némi szeretetet az irányomba, de meghalt. Ez az én formám. Ha egyik „családom” sem szeretett, akkor hogyan várhatnék szeretetet egy idegentől, aki mellesleg halott és nem titkolja, hogy gyilkos.

- Akkor… nos… szia – nyögtem ki végül halk, megalázott hangon. A kezemet a kilincsre helyeztem, és kinyitottam az ajtót. Némán hang nélkül kiszálltam és néztem, ahogy elhajt. Aztán eltűnt az élet az unalmas kisvárosi utcából. Éppen naplemente volt. Könnyes szemmel néztem az égre, és mintha az ég is egyetértene velem abban, hogy valami véget ért. Egy biztos… túl sok volt mostanában az érzelgős Linette Olsonból. Nincs olyan ember, vagy bármilyen más lény, aki megérdemli a könnyeimet. Nem érdemlik, hogy gyengének lássanak. Vagy én nem érdemlek meg semmit?

Sóhajtottam és a házunkra néztem. Semmit sem változott. A falak fehérek voltak, az ablakokra pedig kék zsalugáter volt elhelyezve. Olyan barátságosnak tűnt a füves kerttel, meg minden. De ez csak a látszat. Mindenki mindent a látszat alapján ítél meg. De a küllem mindig hazudik, mindig. Mert nem az van belül, amit az ember kívülről lát. Megtéveszt, átver. Elkerülhetetlen a csalódás. Mindegy. Én döntöttem így, amikor nem akartam még egyszer megalázni magam. Nem akartam több olyan hibát, amit csak ő bán meg. Többé nem.

A ház üres és koszos volt. Nem is csoda, hiszen hetek óta nem lakott benne senki. Anya nélkül annyira más volt, annyira hideg, annyira barátságtalan. Mintha nem is itt éltem volna. Pedig itt éltem az életem nagyobbik részét, itt veszekedtek annyiszor a szüleim. A lépcső mögött pedig már nem is emlékszem, hogy hányszor hallgatóztam. Mert féltettem őket. Inkább kitettem magam a haragjuknak, de volt, hogy nem mertem kettesben hagyni őket. Számtalan alkalommal kaptak rajta, olyankor legalább nem egymással veszekedtek. Ezzel vigasztalta magát az akkori gyermek énem. De már nem értem. Minek foglalkoztam én velük? Hiszen a nevelőapám egy paraszt. Akinek semmi nem számít, csak önmaga. Aki bárkin áttapos. A nevelőanyám pedig gyenge volt, és inkább elmenekült a szeretetem elől. Jobban jártam volna, ha a viharok idejére a szobámba zárkózom és maximum hangerőn bömböltetek valami zenét. Azt kellett volna tennem. De már mindegy. Jobb, ha nekiállok a takarításnak.

Csend. Feküdtem az ágyamon, és nem hallottam semmit, csak néma csend vett körül és a gondolataim. Nem akartam gondolkozni, mert folyton csak egy kék szempár lebegett a szemem előtt. A naptárra néztem. Szerda volt. Iskolába kéne mennem. De hogyan pótolok be ennyi hiányzást? Meddig is voltam távol? Csak néhány hét. Az még nem vészes. De mi van, ha kérdezősködni kezdenek majd? Hiszen mit mondanék? Hogy egy vámpírral voltam? Köszönöm szépen, nem kérek a zárt osztályból.

Itt voltam tizennyolc évesen egyedül egy üres lakásban és nem volt senkim. Miből fogok élni? Egyáltalán az apám még nem nyúlta le anyám pénzét? Mi lesz velem? A tanácstalanság sós könnyeket csalt a szemembe és most nem töröltem le őket. Nem volt ki elől szégyellnem őket.

Talán ez volt életem leghosszabb éjszakája. Egész éjjel csak forgolódtam és ostobábbnál ostobább dolgokat álmodtam. Szédülten ébredtem a kialvatlanságtól és fáradtan támolyogtam ki a fürdőszobába. A hatalmas helyiségben olyan kicsinek tűntem, a tükörben szinte rá sem ismertem önmagamra. Fekete karikák sötétlettek a szemem alatt. Az arcom fehér volt, a hajam kócos. Az utóbbin hamar segítettem, a hajvasalómmal egyenesre vasaltam. Mikor végeztem elővettem a sminkkészletem, hogy emberformát faragjak a tükörképemből. Negyedórába tellett, mire elégedett lettem az eredménnyel. Sikerült elérnem a tipikus külsőmet. Olyan lettem, mint mindig. Olyan, amilyennek az emberek láttak. Hideg szépség.

Felvettem egy egyszerű fehér toppot, egy barna kardigánt, és egy csőszárú farmert. Belebújtam egy barna papucscipőbe, a vállamra kaptam a táskámat és elindultam a suliba. Gyalog mentem, hiszen nem volt messze, reggelizni nem szándékoztam. Ahogy a családi házak mellett sétáltam döbbentem csak rá, hogy nem is vagyok éhes. Megrántottam a vállam, nem is baj.

A Death Valley High School épülete semmit sem változott. Hófehér falaival elég barátságtalannak tűnt. Ez kivételesen igaz is volt. Gyűlöltem. Felmerült bennem a kérdés, hogy akkor mégis mit keresek itt, amikor Darren mellett is lehetnék, de a válasz egyszerű volt. Inkább vagyok egyedül a pokolban, mint egy jobb helyen, valakivel, aki nem akar velem lenni. Inkább elviselem a gyűlölködő embereket magam körül, inkább elviselem majd az apám mocskolódását, inkább elviselem a hétköznapi életem romjait. Egyszer úgyis vissza kéne térnem. Így legalább nem vesztek annyit. Önszántamból fordítottam hátat, legalább a méltóságom egy apró darabja megmaradt.

- Linette? – hallottam egy hangot magam mellett. A nap a szemembe sütött, így hunyorogva néztem fel Nick Morrison arcára. Egész jól nézett ki, mióta utoljára láttam. Már nem az a srác volt, aki nemrég kórházban feküdt. Vagy ez csak a látszat? Hiszen a szemeiből süt a magány. Hirtelen megsajnáltam őt. Hiszen Arielle olyan közel volt hozzá, de ő nem tudhatta. Igazságtalanság.

- Hé, Nick – köszöntem és elmosolyodtam. Meglephettem, ritkán mosolyogtam rá kedvesen. Régebben rajongtam érte, de az csak vágy volt, amit minden második srác után éreztem. Nem jelentett semmit. – Hogy vagy?

Felnevetett.

- Megvagyok. De ezt pont te kérded? Mindenki rólad beszél, hogy eltűntél. Aztán mintha mi sem történt volna felbukkantál és megint eltűntél. Minden rendben?

A mosoly az arcomra fagyott. Tapintatból nem említette konkrétan a temetést, de nekem eszembe jutott. Talán láthatott valamit az arcomon, mert együttérzést láttam rajta. Szánalmat. Nem akartam, hogy sajnáljon.

- Persze, nem történt semmi. A pletykafészkek csak mindent túlreagálnak, nem igaz? Csak lógtam egy kicsit, utazgattam, szórakoztam. Remekül szórakoztam – hazudtam könnyedén. Nem érdemelte meg, de én… szóval… nem akartam, hogy bárki is gyengének lásson.

Megcsóválta a fejét, nem tartott sokáig, hogy elhiggye a szavaimat. Hiszen amit elmondtam az voltam én. Az volt az én álarcom. És Nick pont ezért utálta mindig is, hogy Arielle velem barátkozott.

- Hát… legalább már nem lógsz. Most mennem kell. Szia! – köszönt el, majd elindult a bejárat felé. Közben rámosolygott az éppen akkor érkező Emmára, majd eltűnt az épületben.

- Csaknem rehabon voltál? – nevetett egy hang, és felbukkant mellettem egy rosszindulatú szőke lány. Amy. Soha nem kedveltem. Mindig is irigy volt rám. Most valószínűleg ő lett utánam a suli ribanca.

Hidegen rámosolyogtam.

- Nem találkoztam veled, úgyhogy nem hinném, hogy ott lettem volna. De köszi az érdeklődést.

- Ribanc – sziszegte, majd szőke haját feltűnően hátracsapta és csatlakozott a klikkjéhez.

Talán mégis ennem kellett volna valamit – gondoltam, miközben elindultam felfelé a lépcsőn. Szédülni kezdtem és az arcom körülbelül egy vámpíréval vetekedhetett volna. Ittam egy korty vizet és azzal biztattam magam, hogy biztosan kibírom az ebédszünetig. Hiszen csak néhány óra.

Ahogy a folyosón lépkedtem elhallgattak az emberek. Mindenki engem nézett. Mikor továbbhaladtam sugdolózni kezdtek és felnevettek. Szinte csöpögtek a rosszindulattól. Nem volt kihez odamennem, egyedül voltam. Hiszen egyik barátnőm halottabb volt, mint a másik. Így hát csak nem törődve semmivel emelt fővel magabiztos haladtam végig a folyosókon és ültem be az első órámra. Egyben biztos voltam, hogy hosszú lesz az év hátralévő része és pechemre előttem az érettségi.

Francba.

Rímea: Vérfagyasztóan jó történet

http://blogdijak.blogspot.com/2011/06/verfagyasztoan-jo-tortenet.html

Sziasztok!

Szeretném megköszönni Rímeának a Vérfagyasztóan jó történet díjat. Megmondom őszintén, hogy egy ideje úgy gondolom, hogy túl sok díjat osztogatnak a blogokon, annyit, hogy már teljesen elvesztik az eredeti értéküket. De Rímea díja teljesen más. Mert ez nem egy olyan elismerés, amit minden második blog megkap. (Nem arról van szó, azoknak a díjaknak is nagyon örülök, sőt...) Viszont ezt a díjat saját maga készítette és ami a legjobban meglepett: nekem, ennek a blognak. Sőt még ajánlást is írt, ami talán még jobban meglepett :) Szóval köszönöm!

A díj szabályai között szerepel, hogy írjam le, hogy számomra mit jelent az írás. Nos... nehéz ezt megfogalmazni, az írás... különleges. Nem tudom, hogyan tudnám leírni igazán. Már nagyon régóta foglalkoztat az írás gondolata. Amikor kislány voltam gyakran fantáziálgattam különféle történeteken, tovább szőttem a kedvenc meséimet, később kedvenc filmjeimet és könyveimet. Aztán egy kis füzetbe írogattam,de túl lusta voltam, hogy bármi értelmes dolgot is papírra vessek. 14 éves voltam, amikor olvasni kezdtem történeteket az interneten. Aztán elfogytak azok a történetek, amik érdekeltek. Vagy nem úgy alakultak a dolgok, ahogy én elképzeltem. És hát.. elkezdtem a saját ötleteimet felhasználni és alakítani egy-egy történetet. Szörnyen bénán kezdtem, de úgy gondolom sokat fejlődtem azóta. Remélem egy nap, igazán jó író leszek. Ami a lényeg, hogy az írás... egy világ, amit én alakítok. Nem is tudom, hogy igazán mit jelent számomra, csak azt tudom, hogy fontos. Hogy miért írok? Nem tudom, de azt hiszem, hogy nem tudnám abbahagyni. Nem mindig van hozzá kedvem, de néha hosszú órákig csak gépelek. Néha úgy érzem a történet írja saját magát. Az életem része, és mikor látom, hogy valakinek tetszik, amit csinálok... az hihetetlenül jó érzés :)

Elnézést, hogy ilyen hosszan írtam :$

16. fejezet: Választás

Köszönöm az előző fejezetre érkezett véleményeket! Itt a friss :)

Hasogató fejfájással ébredtem, komolyan mintha másnapos lennék. Először azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Aztán mikor kinyitottam a szemem, döbbentem csak rá, hogy a szobámban fekszem betakarva. Hogyan kerültem fel ide? Miért vagyok meztelen?

Aztán minden visszatért és fájdalom nyilallt a homlokomba. Percekig döbbenten néztem magam elé, majd gépiesen felöltöztem. Nem tudtam, mit higgyek, teljesen elbizonytalanodtam. A világom alapjaiban rengett meg, vagy talán dőlt össze. Már azt sem tudtam, hogy én ki vagyok. Hogyan ítélhettem hát így meg, hogy mi hamis és mi valós?

Kopogtattak. Nem hittem, hogy Darren lenne az, ő nem kopogna. Már azelőtt tudtam, hogy ki áll az ajtó mögött, mielőtt megpillantottam volna aranyszőke haját. Szomorú tekintete idegennek tűnt. Hátráltam egy lépést. Nem féltem tőle, de meglepett, hogy tényleg valóság az, ami tegnap történt. Hiszen annyira hihetetlen volt! Sokkal egyszerűbb volt nem hinni Darrennek, és letagadni az egészet. Elvesztettem a fejem, az este szinte teljesen a homályba burkolózott előttem.

- Nem szabadna így lerohannom téged… én csak…

- Hát tényleg igaz – suttogtam csendesen. Még soha nem nézett így rám, egy teljesen más lány állt előttem. Az az Arielle volt, akivel a szülei halála előtt találkoztam, csak akkor még nem ismert annyira, hogy szomorú legyen előttem. Annyira másnak tűnt, mintha nem is ismerném. Nem is sejtettem, hogy az ő fejében is hasonló gondolatok járnak. Csak néztem az előttem álló ismeretlen ismerőst és egy kövér könnycsepp folyt végig az arcomon.

- Sajnálom, és azt is, hogy így kellett megtudnod. Nem akartunk neked hazudni, de meg kell értened, hogy nem árulhatunk el mindenkinek mindent. Te ember vagy, egy teljesen más világ. Nem szabad a világunkba keveredned.

- Te kérted meg Darrent.

- Valóban – mosolyodott el. – De csak, mert tudtam, hogy ő megvédhet Evan elől. Darren igazi alvilági figura, de amikor segített megmenteni az életem, jöttem csak rá, hogy nem gonosz igazán. Csak álarcot visel.

- Igen, tudom – mosolyogtam. Erre már én is rájöttem. Egy éjszakáig leolvadt róla a rideg álarc. De vajon, hol lehet most? Miért nem volt mellettem? Talán ezt is megbánta volna? Nagyon úgy néz ki. – Mi történt igazából veled?

Lehajtotta a fejét, és nem nézett a szemembe.

- Ez egy régi történet. Magamra találtam. Ha nem halok meg, soha nem találom meg magam. Csak azt sajnálom, hogy magára hagytam Nicket.

- Nincs túl jól, de harcos jellem, akárcsak te. Össze fogja szedni magát. Talán már meg is történt, nagyon régen nem láttam.

- Lassan már féléve, hogy eltűntem, igen. Már biztos jól van. Lin, tudod… sajnálom, hogy nem azt a lányt ismertem meg, aki igazából vagy.

- Ez az én saram – húztam el a számat. – Nem engedtem, hogy bárki is megismerje. Talán még én sem tudom, hogy ki vagyok. És addig… nem tudom, hogy hogyan ismerhetne bárki is. Nate és te… jól megvagytok?

Arielle mosolyogva bólintott.

- Nem kéne belekeverednem ebbe a világba, igaz?

- Nem élnéd túl, emberként nem. És a vámpírélet nem a legtökéletesebb. Talán a teljes jellemed pusztítana el – nevetett. – Minden erősebb, élesebb, hevesebb.

- Sejtem, miről beszélsz. Ne haragudj, a tegnapiért.

- Darren aggódott érted. Mi van köztetek?

Elvörösödtem. Az arcán felismerés futott végig, amikor meglátta a nyakamon található néhány foltot. Szinte éreztem a bőrömön az ajkait. Te jó ég, lefeküdtem egy vámpírral. Arielle-nek mintha nem igazán tetszett volna ez a fejlemény, de nem szólalt meg.

- Mit takar, hogy vámpír? Ezüst-undor, kereszt-iszony, koporsó-imádat, szentelt víz és napallergia?

Felnevettem. – Szerinted?

- Koporsót még nem láttam, bár néha elég síri a hangulat. Napon meg már láttam őt. Szóval ezek nem. Akkor mi igaz?

- Egyik sem. Nem árt a nap, bár nem túl kellemes. A kereszttel nincsen baj, az ezüstre viszont tényleg érzékenyek vagyunk, és a tűzzel sem érdemes játszanunk.

- Értem – hümmögtem. Furcsa volt feldolgozni ennyi új információt, azt hiszem, hogy ezentúl nem fogok tudni végignézni egyetlen vámpíros filmet sem nevetés nélkül. – És… csak vámpírok vannak?

- Ezt hogy érted?

- Hát… mondjuk boszorkányok, vérfarkasok, tündérek, szellemek… egyéb hihetetlen lények.

- Nem hinném, hogy léteznek, én még nem hallottam egyről se.

Megkönnyebbülten sóhajtottam. Egy természetfeletti lény is elég nekem. De ha nem keveredhetek bele ebbe az egészbe, akkor mégis mi lesz velem? Mert abban biztos voltam, hogy minél több időt töltök Darrennel, annál nehezebb lesz majd túllépnem ezeken a dolgokon, amikor majd visszatérek az emberek közé. Talán már nem is akarok ebben a városban élni. Death Valley idegennek tűnt ebben a pillanatban, távolinak. Pedig most is itt voltam, a város szélén.

- Mi lesz velem? – tettem fel a kérdést. Igyekeztem nem figyelni arra, hogy közben Darren is belépett a szobába. Lazán az ajtófélfának támaszkodott és rám nézett. Arielle odébb állt, hogy elférjen. Furcsa volt, hogy két vámpír engem néz, és közben mindketten keresik a szavakat.

- Te mit szeretnél? – kérdezett vissza végül Darren kiismerhetetlen arccal. A kérdés elgondolkoztatott. Mit szerettem volna? Ezen szinte soha nem gondolkoztam igazán. Lázadni lázadtam, de akkor a kényszer ellen tiltakoztam, anélkül hogy szabadon átgondolnám a dolgokat. Fogalmam sem volt igazán, hogy mit akarok. Egyedül Darren karjaiban éreztem magam otthon, és erre a gondolatra talán el is vörösödtem, mert Arielle arcán mindentudó mosoly jelent meg. De ahogy Darren arcát fürkésztem, megrettentem. Érzelemmentes volt és rideg. Mintha a jövőm, a létem egy kicsit sem érdekelné. Tudtam, hogy ez nem igaz, de mégis… úgy éreztem, hogy számára én csak egy hiba vagyok. Egy hiba, amit újra és újra elkövet, akármikor csak hozzám ér. Egy hiba, amit újra és újra megbán. Ezt láttam a szemében, ahogy rám nézett. Ott volt a vágy, azt nem tagadhatom. De csak a teste vágyott rám, a tudata küzdött ellenem. És ő vámpír volt, én pedig ember. Nem túl előnyös párosítás. Nagyon jól tudtam, hogy ebből semmi jó nem származhat. Láttam már elég filmet, hallottam már elég ilyen történetet. Romantikusak voltak, de csak nagyon ritkán végződtek jól. Az emberlány sosem maradt ember, vagy meghalt, vagy vámpír lett. Én nem akartam vámpír lenni. Élni akartam az életemet. Fel akartam nőni, egyetemre menni, bulizni, új embereket megismerni, barátokkal lógni erre-arra, és talán megérett bennem az a gondolat is, hogy szerelmes akarok lenni. Egy férfival, aki boldogan sétál az oldalamon, és nem bánja, hogy vele vagyok. Nem tart véteknek. Soha még nem akartam ennyire szerelmes lenni, tényleg megváltoztam. Eddig csak a kalandot kerestem. Most még… a megöregedés sem tűnt olyan borzalmas lehetőségnek, ha van kivel. Gyerekek. Vajon, lesz nekem valaha is? Vajon, rászánnám magam? Nem hiszem. Gyereket nem akartam, de mégsem akartam örökre tizennyolc éves maradni. A változás az élet velejárója. Mi lenne velem, ha többet nem változnék? Ha semmi sem változna, hanem megrekednék egy örökké tartó állapotban? Azt hiszem, hogy beleőrülnék az unalomba. Ez nem nekem való. A változások izgalmasak, kalandokat hordoznak magukban. Nem akartam vámpír lenni, és azt hiszem, hogy Darrent sem szeretném jobban megkedvelni. Talán már késő és beleszerettem. De még talán van visszaút. Nem akarok egy vámpírral élni, valakivel, aki nem öregszik, nem változik. Nem érte meg lemondani mindenről. Mindenről, ami számít nekem, valakiért, akinek örökké csak egy megbánt dolog lennék vagy pár hét múlva egy megunt szerető, akit meg kell tűrni Evan miatt. Darrem számára melyik voltam? Egy hiba vagy egy potenciális ágyas?

Felsóhajtottam. A fejemhez kaptam a kezem.

- Jól vagy? – kérdezte Arielle aggodalmasan, mikor meglátta a mozdulatot. Tényleg egyre jobban fájt a fejem.

- Persze – feleltem könnyedén, és megpróbáltam nem foglalkozni a torkomban növekvő gombóccal. Ki kellett mondanom a döntésemet. Ki kellett mondanom, hogy mit szeretnék. De ha ez soha nem okozott gondot, most hogy Darren szemébe kellett mondanom, miért volt olyan nehéz? – Én… vissza akarom kapni a régi életemet. Vissza akarok menni a városba.

Hát ennyi. Megtettem. De miért néznek rám olyan meghökkenten? Olyan sértetten? Mintha őket magukat utasítottam vissza. Mintha Darren pókerarca egy pillanatra eltűnt volna. Meghökkent fájdalom suhant át jóképű vonásain, de talán csak azt láttam, amit látni szerettem volna.

- De Evan… - ellenkezett Arielle.

- Meg tudjátok oldani úgy is, hogy nem lakok itt. Nem igaz?

- De… hát akkor készülj…

- Majd én visszaviszem – suttogta Darren, majd kiment a szobából. Arielle néhány pillanat múlva követte őt. Egyedül maradtam a szobámban, és búcsúzkodva néztem körbe. Többet nem térek vissza ide.

15. fejezet: Tagadás

Sziasztok!

Nem a mai napra ígértem frisst, de gondoltam megleplek titeket. Annak örömére, hogy végre túl vagyok a szóbelin (ma délelőtt óta) és végre nekem is elkezdődött a nyári szünet. Remélem, tetszeni fog a fejezet, elgépelések előfordulhatnak, és nos... 18-as jelenetre is számíthattok :) Jó olvasást és nagyon örülnék a véleményeteknek.

Láttam, ahogy az arca megrándul a szavaimtól, mégis… talán tényleg komolyan gondoltam. Kiöntöttem neki a szívemet, ő mégis átvert engem. Minden hazugság volt. Arielle… pedig élt. Nehéz volt feldolgoznom ezt az információt.

- Lin…

- Nem érdekel a magyarázatod. Nem érdekelsz, érted? – csattantam fel, de a szememet szúrni kezdték a visszafojtott könnyek. Darren zsebében megszólalt a telefon. Mindketten holtra váltunk a kijelzőn megjelenő Arielle nevére. Már nyúlt volna, hogy kinyomja, amikor felkiáltottam.

- Ne! Vedd fel.

A hangom nem tűrt ellentmondást, de ez persze a Darren féle pasikra nincs hatással. Talán ezért lepődtem meg, amikor tényleg felvette. Rekedt hangon szólt bele a készülékbe, a tekintetét továbbra sem vette le rólam.

- Igen? Örülök, hogy nincs baja, de ez most nem a legalkalmasabb pillanat.

- Add ide – sziszegtem határozott, dühös hangon. Habozott. Szinte kitéptem a kezéből a mobilt.

- Darren, ott vagy? – szólalt meg egy régen halott hang. A szívem a torkomban dobogott, remegni és izzadni kezdtem egyszerre. Kitágult szemekkel bámultam magam elé. A hangja semmit sem változott, mintha mi sem történt volna. Mintha nem halt volna meg és nem lett volna egy szörnyeteg.

- Arielle? – nyögtem ki a nevét, mikor végre sikerült néhány szót kiejtenem kicserepesedett ajkaimon. A vonal végén néma csend lett, majd valami tompán puffant. Egy ideig csak a saját ziháló lélegzetem hallottam, majd egy pánikba esett hang szólt bele a kagylóba.

- Lin?! – szinte sikított. Mintha olyan nagy dolog lenne, ez az egész. Számomra valóban az volt, de számára miért? Mintha kétségbeesett lett volna. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék. Nem találtam hirtelen a szavakat, az agyam talán önálló életet kezdett élni. Száguldottak a fejemben a gondolatok, talán sokkot kaptam. Fogalmam sincs, mert nem gondolkoztam.

- Azt hittem, hogy meghaltál – nyögtem ki végül az egyetlen biztos pontot a csapongó gondolataim között. Ez volt az egyetlen egy dolog, amiben még biztos voltam. Az egész világ fenekestül felfordult körülöttem.

- Tényleg… meghaltam – sóhajtotta. – Annyira sajnálom. Ezt az egészet. Nem akartalak belekeverni.

- Hazudtatok – feleltem válasz nélkül hagyva a mondandóját. Gyűlöltem a hazug embereket, mindig is úgy gondoltam, hogy inkább mondják el az igazságot, a titkok az átverések jobban fájnak. Mindent elviselek, feltéve, ha őszinték velem.

- Ez volt az egyetlen megoldás. Nem akartam, hogy bajod essen.

- Miért? – kérdeztem kiszáradt torokkal. Láttam a könnyfátyolon át, hogy Darren aggodalmasan figyeli minden mozdulatom.

- Nem tudom.

- Azok után, amiket mondtam neked, nem hittem volna, hogy még valaha is érdekelni fog a hogylétem.

- Bármennyire is hihetetlen, azóta rájöttem, hogy nem gondoltad komolyan. Időbe telt, de így utólag nem is voltál annyira kiismerhetetlen, mint hittem.

- Gyűlölnöd kell – suttogtam, ahogy felidéztem magamban az utolsó találkozásunkat. A könnyek most lassan végig peregtek az arcomon. A kezem megremegett, fázni kezdtem.

- Nem gyűlöllek – suttogta halkan. – Volt idő, hogy gyűlöltelek, akkor, amikor még mindketten a régiek voltak. De ahogy te sem, már én sem vagyok ugyanaz.

- Miért? Hazudtatok. Te és Darren. Vámpírok. Te jó ég. Úgy értem magam, mintha egy rossz rémálomba csöppentem volna. Ez nem lehet valóságos – nevettem fel hisztérikusan. Most már szabályosan remegett a kezemben tartott telefon.

- Lin… jól vagy? – kérdezte Darren sápadtan. Sápadtan. Ha-ha… Mintha egy vámpír kinézhetne máshogy, mintha nem lenne mindig sápadt. Mintha nem nézne úgy rám, mintha őrült lennék. Mintha nem érezném magam tényleg annak.

- Mi olyan vicces? – hallatszott a fojtott hang a vonal túlsó végéről. Tudtam, hogy éppen megkérdőjelezi, hogy van-e elég kerekem. Nem én haltam meg és lettem egy élőhalott. Nem én hazudtam mindenkinek. Nem én fogadtam fel valakit, akibe viszont én szerettem bele. Beleszerettem a vámpírba. A picsába. Ez is csak én lehetek, nem igaz? Ha-ha. Egy vámpírba. Még mindig nevettem.

- Mit szívtam? – visítottam fel hirtelen. Hiszen ez nem lehet a valóság. Vámpírok nem léteznek, csak a könyvekben. Death Valley egy hétköznapi kisváros, amiben nem léteznek vámpírok, sem semmilyen természetfeletti lények. Nem csókolóztam és éltem együtt hetekig egy vámpírral. Nem lett vámpír egy régi barátnőm. Nem. Nem. Nem. Valamit beszívtam, de vajon, melyik drog lehet ilyen erős? Darren elfelhősödött tekintetét néztem, és még inkább nevetni kezdtem. Hiszen olyan viccesen nézett rám. Mintha félve nézett volna rám. Ha-ha. A Mr. Nagyokos, akit vámpírnak képzelek, fél. Valaki, aki semmitől sem fél. Nem én állítok magamról baromságot, bár minden kétséget kizáróan én ütöttem ki magam, hogy ilyeneket hallucináljak.

A világ imbolyogni kezdett. A földre ültem a kagylót még mindig a fülemhez szorítva. Nevettem. Szívből, mélyen, hisztérikusan. Minden olyan viccesnek tűnt. Mint az, hogy elhittem annak idején, hogy magassarkú végzett Isabellel. Nagyon vicces. Magassarkú. Ha-ha.

Darren elém térdelt és szólongatott.

- Mit adtál? Mármint a levegőn kívül mit szívtam? Arielle halott, te pedig ember vagy. És vámpírok nem léteznek. Szívatsz. Vagy csak álmodom. Ez az. Álmodom. Most legalább nem azt, hogy van valami esély arra, hogy jelentsek neked valamit a hibán kívül. Nem igaz? Ez egy jobb álom. Vagy egy rosszabb álom? Nagy Vámpír, óó szerinted melyik lehet a jobb? Miért pont vámpír? Sose csíptem a rémtörténeteket. Harry Potter párti vagyok, a boszorkányokat meg a varázslókat jobban csípem. Akkor miért vámpírok? Miért nem vérfarkasok? Vagy ha már Arielle… az sellő név, nem? – kérdeztem és már szinte fuldokoltam a nevetéstől. – Mindig szerettem a sellős meséket is. De a vámpírok, vér meg minden. Miért pont vámpírok.

- Lin, kérlek, higgadj le. Ez a valóság, nem álmodsz.

- Ha álmodnék, az álomalak pontosan ugyanezt mondaná nekem. El akarná hitetni, hogy igazi – kötekedtem. Majd ismét felnevettem. De aztán olyan történt, amire egyáltalán nem számítottam. Egy pofon csattant az arcomon. A kezemben szorongatott telefon a földre zuhant, a képernyője elsötétedett. Elkerekedett szemekkel meredtem Darrenre, majd a kezemet az égő arcomra szorítottam.

- Aúcs – nyögtem döbbenten. Fájt. De legalább elhallgattam. A tekintete zavaros volt. Mintha keresné a szavakat. Megütött. Vissza kéne ütnöm, legalábbis ezt súgta egy hang. De nem hallgattam rá. Szinte rávetettem magam az előttem térdelő férfire. A lendülettől a földre zuhantunk, de erős karjai védelmezően szorultak körém és tartottak meg, megvédve a földdel való ütközéstől. Az ajkaimmal pedig mindössze néhány pillanat alatt csaptam le. Meglepődött, de ez nem akadályozta meg benne, hogy visszacsókoljon. Vadul és erősen. Mintha az élete múlna rajta. Nem törődtem a fájdalomra, csak arra vágytam, hogy még közelebb érezzem magamhoz. Szenvedély ködösítette el az elmémet és a hajába túrva kezdtem harapdálni az ajkait.

Felnyögött. Mély erotikus hangon. Azon a hangon, amely engem teljesen elvarázsolt. Felkapott a karjaiba, de nem váltunk szét.

- Lin… - suttogta a nevem, és talán az önuralom utolsó halvány morzsáival megpróbált eltolni magától, de nem hagytam magam.

- Pofa be, és csókolj – suttogtam határozottan. Magam sem tudtam, hogy mit művelek, de határozottan ez volt az a dolog, amire annyira nagyon vártam. Őt akartam. Nem érdekelt többé semmi. Csak ő. Ő kellett nekem. Halványan érzékeltem, ahogy óvatosan a kanapéra fektet, és simogatni kezdi a testemet. A bőröm bizseregve reagált az érintéseire, majd mikor már azt hittem, hogy nem akartam jobban, a nyakamat kezdte gyengéden szívogatni, miközben kezeivel lassan eltávolította a felsőmet. Mikor legközelebb feleszméltem, már melltartó sem volt rajtam és a mellemet csókolgatta ellenállhatatlan férfias ajkaival. Beleremegtem minden csókba. Beleremegtem a mindent elemésztő vágyba. Felsikítottam, és szinte letéptem róla a ruhát. Ő pedig megszabadított még a bugyimtól is, aztán valahogy az alsónadrág is elveszett valahol. Végig barangoltam a mellkasát, majd a nyakába haraptam. Ő pedig nem bírta tovább. Elködösült szemmel nézett rám.

- Akarlak, Lin. Belehalok, ha nem lehetsz, most az enyém – suttogta távoli hangon. Vadul zilált, akárcsak én. Izzadtság cseppek folytak végig meztelen testemen.

- A tiéd akarok lenni – sikítottam a vágytól hevülten. Nem kellett kétszer mondanom, engedelmesen belém hatolt. Kemény, hatalmas férfiassága még a világot is felrobbantotta körülöttem. Csak fényeket láttam, csak valami hihetetlen földöntúli érzés tombolt bennem. Francba, beleszerettem…

Kurvaként viselkedtem, fogalmam sincs, hogy mi ütött belém. Talán teljesen összezavarodtam a történtek hatására. Talán most végre elástam magam, és könnyű eszközként odaadtam magam. Talán már soha nem fogok kelleni neki lelkileg, csak testileg. Talán soha nem is kellettem neki. De nem számítottak most a talánok. Néhány dolog tombolt csak bennem: Hogy álmodom, és vámpírok nem léteznek, és hogy ez az egész is csak álom, talán nem is az történik ami. De ennek ellenére még soha az életben nem éreztem magam teljesebbnek és boldogabbnak.

Megjegyzés: Remélem, tetszett! Egyébként... nemrégiben befejeztem egy másik saját történetemet és felmerült a kiadás gondolata. Nézzétek be a másik blogomra: http://ginewralidercfeny.blogspot.com/

The Vampire Diaries: Crazy Love

Sziasztok!

Egy ideje rengeteg vámpírnaplók témájú fanficet olvastam és én is kedvet kaptam hozzá. Néhány hete bele is kezdtem az írásába, és most úgy döntöttem, hogy elérhetővé teszem a számotokra. Ha van kedvetek nézzetek be az új blogomra. A történet a Crazy Love címet kapta. Remélem, hogy tetszeni fog!

A blog címe: http://ginewra-crazylove.blogspot.com/

Tartalom:

Ha három ugyanolyan nőt szeretsz, kit szeretsz igazán? Kérdezhetné valaki Damon Salvatore-tól. Nem elég, hogy Katherine Pierce a bolondját járatta vele, majd beleszeret Katherine hasonmásába, Elenába, aki szerelmes az öccsébe. Ha ez még nem lenne elég felbukkan egy különös lány, aki az álarc alatt ugyanúgy néz ki, mint Elena vagy Katherine…

Charlotte P. Davis bosszúszomjasan érkezik Mistic Fallsba, hogy megkeresse barátnője, Lexi gyilkosát. Csak egy dolog jár a fejében, mikor belecsöppen a hihetetlen világba: Megölni Damon Salvatore-t! De mikor találkozik vele és megismeri a kisváros természetfeletti lakóit… a terve felborulni látszik. Képes megküzdeni mindennel? Képes két hasonmásával versenyezni Damon szerelméért? Képes megőrizni kilétének valódi titkát? Képes megküzdeni azokkal a veszedelmekkel, amik várnak rá? Minden az ő sorsán múlik… De vajon, túl lehet-e élni ennyi titkot?

Érettségi

Sziasztok!
Hamarosan szóbelizek az előrehozott választott tantárgyamból, és szinte még sehol sem tartok a felkészüléssel. Soha nem marad rá időm. Szóval... csak az érettségi után tudok friss fejezetet hozni, nagyjából a hónap végén. Remélem, hogy megértitek, és amint végeztem, igyekszek új fejezetet hozni. Ez nem minden blogomra érvényes, mert ahol vannak előre megírt fejezetek, ott továbbra is tudok frissíteni. De a Halálvölgyből sajnos nincs.
Sajnálom és köszönöm a megértéseteket!
Puszi:
Ginewra