15. fejezet: Tagadás

Sziasztok!

Nem a mai napra ígértem frisst, de gondoltam megleplek titeket. Annak örömére, hogy végre túl vagyok a szóbelin (ma délelőtt óta) és végre nekem is elkezdődött a nyári szünet. Remélem, tetszeni fog a fejezet, elgépelések előfordulhatnak, és nos... 18-as jelenetre is számíthattok :) Jó olvasást és nagyon örülnék a véleményeteknek.

Láttam, ahogy az arca megrándul a szavaimtól, mégis… talán tényleg komolyan gondoltam. Kiöntöttem neki a szívemet, ő mégis átvert engem. Minden hazugság volt. Arielle… pedig élt. Nehéz volt feldolgoznom ezt az információt.

- Lin…

- Nem érdekel a magyarázatod. Nem érdekelsz, érted? – csattantam fel, de a szememet szúrni kezdték a visszafojtott könnyek. Darren zsebében megszólalt a telefon. Mindketten holtra váltunk a kijelzőn megjelenő Arielle nevére. Már nyúlt volna, hogy kinyomja, amikor felkiáltottam.

- Ne! Vedd fel.

A hangom nem tűrt ellentmondást, de ez persze a Darren féle pasikra nincs hatással. Talán ezért lepődtem meg, amikor tényleg felvette. Rekedt hangon szólt bele a készülékbe, a tekintetét továbbra sem vette le rólam.

- Igen? Örülök, hogy nincs baja, de ez most nem a legalkalmasabb pillanat.

- Add ide – sziszegtem határozott, dühös hangon. Habozott. Szinte kitéptem a kezéből a mobilt.

- Darren, ott vagy? – szólalt meg egy régen halott hang. A szívem a torkomban dobogott, remegni és izzadni kezdtem egyszerre. Kitágult szemekkel bámultam magam elé. A hangja semmit sem változott, mintha mi sem történt volna. Mintha nem halt volna meg és nem lett volna egy szörnyeteg.

- Arielle? – nyögtem ki a nevét, mikor végre sikerült néhány szót kiejtenem kicserepesedett ajkaimon. A vonal végén néma csend lett, majd valami tompán puffant. Egy ideig csak a saját ziháló lélegzetem hallottam, majd egy pánikba esett hang szólt bele a kagylóba.

- Lin?! – szinte sikított. Mintha olyan nagy dolog lenne, ez az egész. Számomra valóban az volt, de számára miért? Mintha kétségbeesett lett volna. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék. Nem találtam hirtelen a szavakat, az agyam talán önálló életet kezdett élni. Száguldottak a fejemben a gondolatok, talán sokkot kaptam. Fogalmam sincs, mert nem gondolkoztam.

- Azt hittem, hogy meghaltál – nyögtem ki végül az egyetlen biztos pontot a csapongó gondolataim között. Ez volt az egyetlen egy dolog, amiben még biztos voltam. Az egész világ fenekestül felfordult körülöttem.

- Tényleg… meghaltam – sóhajtotta. – Annyira sajnálom. Ezt az egészet. Nem akartalak belekeverni.

- Hazudtatok – feleltem válasz nélkül hagyva a mondandóját. Gyűlöltem a hazug embereket, mindig is úgy gondoltam, hogy inkább mondják el az igazságot, a titkok az átverések jobban fájnak. Mindent elviselek, feltéve, ha őszinték velem.

- Ez volt az egyetlen megoldás. Nem akartam, hogy bajod essen.

- Miért? – kérdeztem kiszáradt torokkal. Láttam a könnyfátyolon át, hogy Darren aggodalmasan figyeli minden mozdulatom.

- Nem tudom.

- Azok után, amiket mondtam neked, nem hittem volna, hogy még valaha is érdekelni fog a hogylétem.

- Bármennyire is hihetetlen, azóta rájöttem, hogy nem gondoltad komolyan. Időbe telt, de így utólag nem is voltál annyira kiismerhetetlen, mint hittem.

- Gyűlölnöd kell – suttogtam, ahogy felidéztem magamban az utolsó találkozásunkat. A könnyek most lassan végig peregtek az arcomon. A kezem megremegett, fázni kezdtem.

- Nem gyűlöllek – suttogta halkan. – Volt idő, hogy gyűlöltelek, akkor, amikor még mindketten a régiek voltak. De ahogy te sem, már én sem vagyok ugyanaz.

- Miért? Hazudtatok. Te és Darren. Vámpírok. Te jó ég. Úgy értem magam, mintha egy rossz rémálomba csöppentem volna. Ez nem lehet valóságos – nevettem fel hisztérikusan. Most már szabályosan remegett a kezemben tartott telefon.

- Lin… jól vagy? – kérdezte Darren sápadtan. Sápadtan. Ha-ha… Mintha egy vámpír kinézhetne máshogy, mintha nem lenne mindig sápadt. Mintha nem nézne úgy rám, mintha őrült lennék. Mintha nem érezném magam tényleg annak.

- Mi olyan vicces? – hallatszott a fojtott hang a vonal túlsó végéről. Tudtam, hogy éppen megkérdőjelezi, hogy van-e elég kerekem. Nem én haltam meg és lettem egy élőhalott. Nem én hazudtam mindenkinek. Nem én fogadtam fel valakit, akibe viszont én szerettem bele. Beleszerettem a vámpírba. A picsába. Ez is csak én lehetek, nem igaz? Ha-ha. Egy vámpírba. Még mindig nevettem.

- Mit szívtam? – visítottam fel hirtelen. Hiszen ez nem lehet a valóság. Vámpírok nem léteznek, csak a könyvekben. Death Valley egy hétköznapi kisváros, amiben nem léteznek vámpírok, sem semmilyen természetfeletti lények. Nem csókolóztam és éltem együtt hetekig egy vámpírral. Nem lett vámpír egy régi barátnőm. Nem. Nem. Nem. Valamit beszívtam, de vajon, melyik drog lehet ilyen erős? Darren elfelhősödött tekintetét néztem, és még inkább nevetni kezdtem. Hiszen olyan viccesen nézett rám. Mintha félve nézett volna rám. Ha-ha. A Mr. Nagyokos, akit vámpírnak képzelek, fél. Valaki, aki semmitől sem fél. Nem én állítok magamról baromságot, bár minden kétséget kizáróan én ütöttem ki magam, hogy ilyeneket hallucináljak.

A világ imbolyogni kezdett. A földre ültem a kagylót még mindig a fülemhez szorítva. Nevettem. Szívből, mélyen, hisztérikusan. Minden olyan viccesnek tűnt. Mint az, hogy elhittem annak idején, hogy magassarkú végzett Isabellel. Nagyon vicces. Magassarkú. Ha-ha.

Darren elém térdelt és szólongatott.

- Mit adtál? Mármint a levegőn kívül mit szívtam? Arielle halott, te pedig ember vagy. És vámpírok nem léteznek. Szívatsz. Vagy csak álmodom. Ez az. Álmodom. Most legalább nem azt, hogy van valami esély arra, hogy jelentsek neked valamit a hibán kívül. Nem igaz? Ez egy jobb álom. Vagy egy rosszabb álom? Nagy Vámpír, óó szerinted melyik lehet a jobb? Miért pont vámpír? Sose csíptem a rémtörténeteket. Harry Potter párti vagyok, a boszorkányokat meg a varázslókat jobban csípem. Akkor miért vámpírok? Miért nem vérfarkasok? Vagy ha már Arielle… az sellő név, nem? – kérdeztem és már szinte fuldokoltam a nevetéstől. – Mindig szerettem a sellős meséket is. De a vámpírok, vér meg minden. Miért pont vámpírok.

- Lin, kérlek, higgadj le. Ez a valóság, nem álmodsz.

- Ha álmodnék, az álomalak pontosan ugyanezt mondaná nekem. El akarná hitetni, hogy igazi – kötekedtem. Majd ismét felnevettem. De aztán olyan történt, amire egyáltalán nem számítottam. Egy pofon csattant az arcomon. A kezemben szorongatott telefon a földre zuhant, a képernyője elsötétedett. Elkerekedett szemekkel meredtem Darrenre, majd a kezemet az égő arcomra szorítottam.

- Aúcs – nyögtem döbbenten. Fájt. De legalább elhallgattam. A tekintete zavaros volt. Mintha keresné a szavakat. Megütött. Vissza kéne ütnöm, legalábbis ezt súgta egy hang. De nem hallgattam rá. Szinte rávetettem magam az előttem térdelő férfire. A lendülettől a földre zuhantunk, de erős karjai védelmezően szorultak körém és tartottak meg, megvédve a földdel való ütközéstől. Az ajkaimmal pedig mindössze néhány pillanat alatt csaptam le. Meglepődött, de ez nem akadályozta meg benne, hogy visszacsókoljon. Vadul és erősen. Mintha az élete múlna rajta. Nem törődtem a fájdalomra, csak arra vágytam, hogy még közelebb érezzem magamhoz. Szenvedély ködösítette el az elmémet és a hajába túrva kezdtem harapdálni az ajkait.

Felnyögött. Mély erotikus hangon. Azon a hangon, amely engem teljesen elvarázsolt. Felkapott a karjaiba, de nem váltunk szét.

- Lin… - suttogta a nevem, és talán az önuralom utolsó halvány morzsáival megpróbált eltolni magától, de nem hagytam magam.

- Pofa be, és csókolj – suttogtam határozottan. Magam sem tudtam, hogy mit művelek, de határozottan ez volt az a dolog, amire annyira nagyon vártam. Őt akartam. Nem érdekelt többé semmi. Csak ő. Ő kellett nekem. Halványan érzékeltem, ahogy óvatosan a kanapéra fektet, és simogatni kezdi a testemet. A bőröm bizseregve reagált az érintéseire, majd mikor már azt hittem, hogy nem akartam jobban, a nyakamat kezdte gyengéden szívogatni, miközben kezeivel lassan eltávolította a felsőmet. Mikor legközelebb feleszméltem, már melltartó sem volt rajtam és a mellemet csókolgatta ellenállhatatlan férfias ajkaival. Beleremegtem minden csókba. Beleremegtem a mindent elemésztő vágyba. Felsikítottam, és szinte letéptem róla a ruhát. Ő pedig megszabadított még a bugyimtól is, aztán valahogy az alsónadrág is elveszett valahol. Végig barangoltam a mellkasát, majd a nyakába haraptam. Ő pedig nem bírta tovább. Elködösült szemmel nézett rám.

- Akarlak, Lin. Belehalok, ha nem lehetsz, most az enyém – suttogta távoli hangon. Vadul zilált, akárcsak én. Izzadtság cseppek folytak végig meztelen testemen.

- A tiéd akarok lenni – sikítottam a vágytól hevülten. Nem kellett kétszer mondanom, engedelmesen belém hatolt. Kemény, hatalmas férfiassága még a világot is felrobbantotta körülöttem. Csak fényeket láttam, csak valami hihetetlen földöntúli érzés tombolt bennem. Francba, beleszerettem…

Kurvaként viselkedtem, fogalmam sincs, hogy mi ütött belém. Talán teljesen összezavarodtam a történtek hatására. Talán most végre elástam magam, és könnyű eszközként odaadtam magam. Talán már soha nem fogok kelleni neki lelkileg, csak testileg. Talán soha nem is kellettem neki. De nem számítottak most a talánok. Néhány dolog tombolt csak bennem: Hogy álmodom, és vámpírok nem léteznek, és hogy ez az egész is csak álom, talán nem is az történik ami. De ennek ellenére még soha az életben nem éreztem magam teljesebbnek és boldogabbnak.

Megjegyzés: Remélem, tetszett! Egyébként... nemrégiben befejeztem egy másik saját történetemet és felmerült a kiadás gondolata. Nézzétek be a másik blogomra: http://ginewralidercfeny.blogspot.com/