Köszönöm az előző fejezetre érkezett véleményeket! Itt a friss :)Hasogató fejfájással ébredtem, komolyan mintha másnapos lennék. Először azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Aztán mikor kinyitottam a szemem, döbbentem csak rá, hogy a szobámban fekszem betakarva. Hogyan kerültem fel ide? Miért vagyok meztelen?
Aztán minden visszatért és fájdalom nyilallt a homlokomba. Percekig döbbenten néztem magam elé, majd gépiesen felöltöztem. Nem tudtam, mit higgyek, teljesen elbizonytalanodtam. A világom alapjaiban rengett meg, vagy talán dőlt össze. Már azt sem tudtam, hogy én ki vagyok. Hogyan ítélhettem hát így meg, hogy mi hamis és mi valós?
Kopogtattak. Nem hittem, hogy Darren lenne az, ő nem kopogna. Már azelőtt tudtam, hogy ki áll az ajtó mögött, mielőtt megpillantottam volna aranyszőke haját. Szomorú tekintete idegennek tűnt. Hátráltam egy lépést. Nem féltem tőle, de meglepett, hogy tényleg valóság az, ami tegnap történt. Hiszen annyira hihetetlen volt! Sokkal egyszerűbb volt nem hinni Darrennek, és letagadni az egészet. Elvesztettem a fejem, az este szinte teljesen a homályba burkolózott előttem.
- Nem szabadna így lerohannom téged… én csak…
- Hát tényleg igaz – suttogtam csendesen. Még soha nem nézett így rám, egy teljesen más lány állt előttem. Az az Arielle volt, akivel a szülei halála előtt találkoztam, csak akkor még nem ismert annyira, hogy szomorú legyen előttem. Annyira másnak tűnt, mintha nem is ismerném. Nem is sejtettem, hogy az ő fejében is hasonló gondolatok járnak. Csak néztem az előttem álló ismeretlen ismerőst és egy kövér könnycsepp folyt végig az arcomon.
- Sajnálom, és azt is, hogy így kellett megtudnod. Nem akartunk neked hazudni, de meg kell értened, hogy nem árulhatunk el mindenkinek mindent. Te ember vagy, egy teljesen más világ. Nem szabad a világunkba keveredned.
- Te kérted meg Darrent.
- Valóban – mosolyodott el. – De csak, mert tudtam, hogy ő megvédhet Evan elől. Darren igazi alvilági figura, de amikor segített megmenteni az életem, jöttem csak rá, hogy nem gonosz igazán. Csak álarcot visel.
- Igen, tudom – mosolyogtam. Erre már én is rájöttem. Egy éjszakáig leolvadt róla a rideg álarc. De vajon, hol lehet most? Miért nem volt mellettem? Talán ezt is megbánta volna? Nagyon úgy néz ki. – Mi történt igazából veled?
Lehajtotta a fejét, és nem nézett a szemembe.
- Ez egy régi történet. Magamra találtam. Ha nem halok meg, soha nem találom meg magam. Csak azt sajnálom, hogy magára hagytam Nicket.
- Nincs túl jól, de harcos jellem, akárcsak te. Össze fogja szedni magát. Talán már meg is történt, nagyon régen nem láttam.
- Lassan már féléve, hogy eltűntem, igen. Már biztos jól van. Lin, tudod… sajnálom, hogy nem azt a lányt ismertem meg, aki igazából vagy.
- Ez az én saram – húztam el a számat. – Nem engedtem, hogy bárki is megismerje. Talán még én sem tudom, hogy ki vagyok. És addig… nem tudom, hogy hogyan ismerhetne bárki is. Nate és te… jól megvagytok?
Arielle mosolyogva bólintott.
- Nem kéne belekeverednem ebbe a világba, igaz?
- Nem élnéd túl, emberként nem. És a vámpírélet nem a legtökéletesebb. Talán a teljes jellemed pusztítana el – nevetett. – Minden erősebb, élesebb, hevesebb.
- Sejtem, miről beszélsz. Ne haragudj, a tegnapiért.
- Darren aggódott érted. Mi van köztetek?
Elvörösödtem. Az arcán felismerés futott végig, amikor meglátta a nyakamon található néhány foltot. Szinte éreztem a bőrömön az ajkait. Te jó ég, lefeküdtem egy vámpírral. Arielle-nek mintha nem igazán tetszett volna ez a fejlemény, de nem szólalt meg.
- Mit takar, hogy vámpír? Ezüst-undor, kereszt-iszony, koporsó-imádat, szentelt víz és napallergia?
Felnevettem. – Szerinted?
- Koporsót még nem láttam, bár néha elég síri a hangulat. Napon meg már láttam őt. Szóval ezek nem. Akkor mi igaz?
- Egyik sem. Nem árt a nap, bár nem túl kellemes. A kereszttel nincsen baj, az ezüstre viszont tényleg érzékenyek vagyunk, és a tűzzel sem érdemes játszanunk.
- Értem – hümmögtem. Furcsa volt feldolgozni ennyi új információt, azt hiszem, hogy ezentúl nem fogok tudni végignézni egyetlen vámpíros filmet sem nevetés nélkül. – És… csak vámpírok vannak?
- Ezt hogy érted?
- Hát… mondjuk boszorkányok, vérfarkasok, tündérek, szellemek… egyéb hihetetlen lények.
- Nem hinném, hogy léteznek, én még nem hallottam egyről se.
Megkönnyebbülten sóhajtottam. Egy természetfeletti lény is elég nekem. De ha nem keveredhetek bele ebbe az egészbe, akkor mégis mi lesz velem? Mert abban biztos voltam, hogy minél több időt töltök Darrennel, annál nehezebb lesz majd túllépnem ezeken a dolgokon, amikor majd visszatérek az emberek közé. Talán már nem is akarok ebben a városban élni. Death Valley idegennek tűnt ebben a pillanatban, távolinak. Pedig most is itt voltam, a város szélén.
- Mi lesz velem? – tettem fel a kérdést. Igyekeztem nem figyelni arra, hogy közben Darren is belépett a szobába. Lazán az ajtófélfának támaszkodott és rám nézett. Arielle odébb állt, hogy elférjen. Furcsa volt, hogy két vámpír engem néz, és közben mindketten keresik a szavakat.
- Te mit szeretnél? – kérdezett vissza végül Darren kiismerhetetlen arccal. A kérdés elgondolkoztatott. Mit szerettem volna? Ezen szinte soha nem gondolkoztam igazán. Lázadni lázadtam, de akkor a kényszer ellen tiltakoztam, anélkül hogy szabadon átgondolnám a dolgokat. Fogalmam sem volt igazán, hogy mit akarok. Egyedül Darren karjaiban éreztem magam otthon, és erre a gondolatra talán el is vörösödtem, mert Arielle arcán mindentudó mosoly jelent meg. De ahogy Darren arcát fürkésztem, megrettentem. Érzelemmentes volt és rideg. Mintha a jövőm, a létem egy kicsit sem érdekelné. Tudtam, hogy ez nem igaz, de mégis… úgy éreztem, hogy számára én csak egy hiba vagyok. Egy hiba, amit újra és újra elkövet, akármikor csak hozzám ér. Egy hiba, amit újra és újra megbán. Ezt láttam a szemében, ahogy rám nézett. Ott volt a vágy, azt nem tagadhatom. De csak a teste vágyott rám, a tudata küzdött ellenem. És ő vámpír volt, én pedig ember. Nem túl előnyös párosítás. Nagyon jól tudtam, hogy ebből semmi jó nem származhat. Láttam már elég filmet, hallottam már elég ilyen történetet. Romantikusak voltak, de csak nagyon ritkán végződtek jól. Az emberlány sosem maradt ember, vagy meghalt, vagy vámpír lett. Én nem akartam vámpír lenni. Élni akartam az életemet. Fel akartam nőni, egyetemre menni, bulizni, új embereket megismerni, barátokkal lógni erre-arra, és talán megérett bennem az a gondolat is, hogy szerelmes akarok lenni. Egy férfival, aki boldogan sétál az oldalamon, és nem bánja, hogy vele vagyok. Nem tart véteknek. Soha még nem akartam ennyire szerelmes lenni, tényleg megváltoztam. Eddig csak a kalandot kerestem. Most még… a megöregedés sem tűnt olyan borzalmas lehetőségnek, ha van kivel. Gyerekek. Vajon, lesz nekem valaha is? Vajon, rászánnám magam? Nem hiszem. Gyereket nem akartam, de mégsem akartam örökre tizennyolc éves maradni. A változás az élet velejárója. Mi lenne velem, ha többet nem változnék? Ha semmi sem változna, hanem megrekednék egy örökké tartó állapotban? Azt hiszem, hogy beleőrülnék az unalomba. Ez nem nekem való. A változások izgalmasak, kalandokat hordoznak magukban. Nem akartam vámpír lenni, és azt hiszem, hogy Darrent sem szeretném jobban megkedvelni. Talán már késő és beleszerettem. De még talán van visszaút. Nem akarok egy vámpírral élni, valakivel, aki nem öregszik, nem változik. Nem érte meg lemondani mindenről. Mindenről, ami számít nekem, valakiért, akinek örökké csak egy megbánt dolog lennék vagy pár hét múlva egy megunt szerető, akit meg kell tűrni Evan miatt. Darrem számára melyik voltam? Egy hiba vagy egy potenciális ágyas?
Felsóhajtottam. A fejemhez kaptam a kezem.
- Jól vagy? – kérdezte Arielle aggodalmasan, mikor meglátta a mozdulatot. Tényleg egyre jobban fájt a fejem.
- Persze – feleltem könnyedén, és megpróbáltam nem foglalkozni a torkomban növekvő gombóccal. Ki kellett mondanom a döntésemet. Ki kellett mondanom, hogy mit szeretnék. De ha ez soha nem okozott gondot, most hogy Darren szemébe kellett mondanom, miért volt olyan nehéz? – Én… vissza akarom kapni a régi életemet. Vissza akarok menni a városba.
Hát ennyi. Megtettem. De miért néznek rám olyan meghökkenten? Olyan sértetten? Mintha őket magukat utasítottam vissza. Mintha Darren pókerarca egy pillanatra eltűnt volna. Meghökkent fájdalom suhant át jóképű vonásain, de talán csak azt láttam, amit látni szerettem volna.
- De Evan… - ellenkezett Arielle.
- Meg tudjátok oldani úgy is, hogy nem lakok itt. Nem igaz?
- De… hát akkor készülj…
- Majd én visszaviszem – suttogta Darren, majd kiment a szobából. Arielle néhány pillanat múlva követte őt. Egyedül maradtam a szobámban, és búcsúzkodva néztem körbe. Többet nem térek vissza ide.
